Ha röviden összefoglaljuk: az emberek összehangolása és egy irányba való elmozdítása egy kívánt eredmény felé.
Azonban a vezetés több inspirálásnál, összehangolásnál és aktivizálásnál.
A jó vezető olyan személy, aki kitűzi a célokat, de aztán segít a csapatának, hogy tehetségüket felhasználva el is érjék azokat. A nagyszerű vezetők nem vakok, ha a saját vagy mások hiányosságairól, gyengeségeiről van szó, csak tudják, hogy versenyelőnyük az erősségeikben rejlik.
Mindeddig előszeretettel kategorizáltuk a vezetőket ilyen vagy olyan, párba állított szempontok alapján. Ott vannak például a demokratikus – autokratikus, participatív (másokat a döntéshozatalba bevonó) – direktív (önállóan döntéseket hozó), pozíciós (ahol a vezető “hatalma” a pozíciójából, beosztásából fakad) – személyes (ahol a vezető személyisége és képességei alapozzák meg a hatalmát) vezetők.
De bárhogy is csoportosítgatjuk a vezetői stílusokat, több évtizednyi kutatás bebizonyította, hogy a legjobb vezetők nem rendelkeznek egyformán kimagasló képességekkel a vezetés összes területén.
Ehelyett remekül alkalmazzák az erősségeiket, és olyan emberekkel veszik magukat körül, akik kipótolják a hiányzó részeket.
Mi az az Erősségalapú Vezetés?
Tom Rath és Barry Conchie először 2009-ben kiadott könyvükben, az “Erősségalapú Vezetésben” foglalták össze az elmúlt évtizedek legátfogóbb vezetői kutatását. Elképesztő mennyiségű adaton mentek végig: ötven évnyi Gallup kérdőíven, húszezer interjún senior vezetőkkel és követőikkel, és több, mint egymillió csapatot tanulmányoztak világszerte. A megállapításaik pedig egy új szemléletmódban szintetizálódtak.
A kutatás fókuszpontjában annak a vizsgálata állt, hogy mik azok az adottságok, amik leginkább közrejátszanak az eredményességben. A legjobb, legelhivatottabb vezető is hajlamos arra, hogy mindig “megjavulni” akarjon: gyengeségeit javítani, hiányosságait pótolni. Eközben pedig nem fordítanak kellő figyelmet arra, amiben már eleve jók: a tehetségeikre és erősségeikre.