Te is érezted már a szinte leküzdhetetlen birtoklási vágyat, melyet egy tárgy váltott ki a megjelenésével, a homályos ígéreteivel vagy önmagában azzal, hogyha az nem lehet a tiéd, akkor valami negyszerűből kimaradsz? (Halihó FOMO!) Meg akartad szerezni, mert jól néz ki, mert divatos, mert mindenkinek körülötted ez van? Ugye, hogy ismerős? (Előtted is egy iPhone képe lebeg, fogadjunk!)

 És ezzel bizony én is szembesülök, amikor leendő kedves ügyféllel elkezdek arról beszélni, miért vettük fel egymással a kapcsolatot. Ekkor a szolgáltatásunk az izgalmasan csillogó tárgy, amit ki lehet tenni majd a céges employer branding vitrinbe, mert olyan újító és a korral haladó.

 Ilyenkor úgy érzem magam, mint a legjobb szándékú autókereskedő (=szolgáltató). Betér a kedves vevő (=ügyfél, vagyis Te) a szalonba, és megkérdezem tőle, miben segíthetek. A válasz: 

“Kérek egy piros autót!”

Ha nepper lennék, és nem kereskedő (=szolgáltató), máris megcsapna a hatalmas üzlet lehetőségének a szele, és karon fogva elvezetném a Ferrarik felé. De mégiscsak felelős üzletember (=szolgáltató) vagyok, és megkérdezem:

“Hogyan fogja használni az autót? Milyen célra kell? Hányan fognak benne közlekedni? Sok csomagot cipel majd benne?”

A válasz pedig bizony sokszor az, hogy “Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ, de azt tudom, hogy egy piros autót kérek!”

Ezután persze, ha a kezébe nyomom a Ferrari slusszkulcsát, majd cseppet sem lep meg, ha másnap méltatlankodva visszahozza a vevő azzal, hogy az autó használhatatlan, hiszen nem fér el benne egyszerre a feleség és a két gyerek, sőt az utcán sem lehet vele parkolni éjszaka.