De akkor mi történik a tech-világban? (És ne legyen illúziónk, a technológiai szektorból ezek az innovációk is hamar át fognak szivárogni a konzervatívabb multi-létbe, majd a KKV-kbe.) Magyarázat többféle van, és feltehetően mindegyik többé-kevésbé releváns is. 

Egyesek azzal érvelnek, hogy a távoli és hibrid munkavégzés világában nemhogy ez a fajta a kommunikáció a realitás, hanem még embereséges is: nem fogunk csak azért másik városba utaztatni egy embert, hogy a főhadiszálláson személyesen közölt hírt követően magányosan tegye meg ugyazt az utat haza. 

Mások azzal a valódi jelenséggel magyarázzák ezt, hogy a tömeges leépítések idején a rendelkezésre álló szakképzett HR munkaerő egyszerűen kevés, nincsenek elegen, tízezer ember személyes elbocsátása pedig még akkor is lehetetlenül erőforrásigényes, ha a folyamatba bevonjuk a vezetőiket. (És mi a helyzet a teljes részlegek bezárásával?) A megspórolt erőforrásokat pedig inkább használjuk fel a végkielégítési csomagok bővítésére.

Megint mások a digitális létezésünk alapvető jellemzőjére mutatnak rá: a hírek (és a pletykák) manapság már fénysebességgel terjednek. A Messenger üzenetek, Viber csoportok, Slack csatornák és LinkedIn posztok korában úgy mehetünk elébe a futótűzként terjedő híreknek, ha magunk osztjuk meg minden érintettel, egyszerre, egy időben.

Azonban azt látnunk kell, hogy bármennyire is  alátámasztott az emailben közölt felmondások vagy blogban közölt rossz hírek létjogosultsága, ezeket a helyzeteket szinte lehetetlen “jól” kezelni, de legalább könnyen lehet rajtuk még tovább rontani. A leépítéseknek és megszorításoknak akkor is negatív hatása van az ottmaradók teljesítményére, ha az intézkedések közvetlenül nem érintik őket. Éppen ezért fontos, hogy ezeket a legnagyobb méltósággal és embertársaink felé mutatott tisztességgel végezzük. Ne távolodjunk el tőlük még inkább, mert az a hátramaradottaknak is rossz üzenetet sugároz.